Őrület. Több mint egy hónapja nem írtam. De nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem tudtam szavakba önteni gondolataimat. Nem egyszer kezdtem el írni; nem egyszer futottam neki, de minden egyes nekiveselkedésem vége törlés lett. Most talán nem lesz az. 

Eltelt 1 egész hónap (sőt!), a tél tavaszba fordult, végre, madárcsicsergés-színek-virágok-illatok. VÉGRE! Belegondolni is lehangoló, hogy egy hónapja még majd' térdig gázoltam a hóban az udvaron. :) Nem baj, szép volt az is.

Jókat játszottunk a hóban a kutyámmal, aki az egyetlen kis élőlény a világon, aki hátsó szándék nélkül szeret; meglát, imád, bújik, megért. Nem érzem nyálasnak az efféle dolgok leírását: ez csak az igazság. Ténymegállapítás, nincs ebben semmi rossz. Elvégre ez nem egy parlamenti tudósítás; bár az is lehetne...ücsörgés, passziánszozás a hűvösben. Bezzeg az ücsörgés a napon/hóban a kutyával! Az leírhatatlan! 

Szóval igen: kutymuttyal (új terminus, tessék megjegyezni!) köszöntöttem a tavaszt és búcsúztattam el a telet, már ideje volt; ő sem maradhat örökké, legalább is itt nem- az Alföld nem engedi. A hideg, a hó a didergés remélhetőleg a múlté, most eljött a napsütkér (sic!), a kirándulás, a séta és a fűbenülés (sic!) ideje! Juhú! :)

Elindulhat a lélektakarítás, bár azt a javaslatom még mindig tartom, hogy ne gondolkozzunk sokat feleslegesen, hagyjunk egy kis csöndet a fülünknek, mert az állandó zaj megszokása csak árt, mint használ... A csönd megtapasztalása a belső zajok megszüntetésével  kezdődik. Ha benn csönd van, (nem forgatjuk magunkat olyan apró-cseprő dolgokon, mint a kávéfőző kotyogása vagy a polcról figyelő húszezres távhőcsekk), akkor egy perc után zseniális érzés lesz rajtunk úrrá: olyasmi, hogy észrevesszük, hogy dobog a szívünk, vagy megtelik a könnycsatornánk. Az ébredés. Mármint az, hogy ráérzünk egy picit, hogy attól (és nem akkor!) vagyunk emberek, hogy érzünk, dobogunk, horkolunk, szuszogunk, nevetünk, és nem pedig attól, mert MINDENT megtehetünk (azért, mert VAN.) Azért tesszük meg, mert vagyunk. De ez nem a mi érdemünk. Az viszont már jóval inkább a mi érdemünk lesz, ha úgy élünk, mint hangyócák a fűben: csodálkozva, nevetve, fáradtan. :) Mert csak úgy lehetünk kipihentek, ha el is fáradunk. Mindenben. 

Örülni kell, már csak annak is, hogy vagyunk, mert mi lenne, ha nem lennénk?! nem lehetnénk vidámak, nem mérgelődhetnénk a parlamenti közvetítésen, és nem röhögnénk azon, hogy milyen birkák is vagyunk, hogy tévézésre pazaroltuk az időnket. 

Felismerés, megismerés, nevetés, gyógyulás.

Mindezt, mert ITT A TAVASZ, EMBEREEEK!!! :)

<--ő a lélekörökmozgó kutyája. <3 imádatközvetítő közlekedőedény! :)