nem kizárólag *jucsinak, de neki főleg

Belégzés. Nos, felsejlenek még egyszer-sokszor azok az érzés- és érzelemfoszlányok, melyeket a Nyugi egyik asztalánál sikerült örökre bevésni a bevésendőbe, történetesen arra és azokra a megállapításokra célzom, melyek szerint a pasik mind, egytől egyig szociális- és érzelmi csődtömegek hernyók, no és egyáltalán..! Hogy jönnek ők bármihez is?!

Téves megállapítások, melyeket a mai napig szentül hiszünk és mégsem tartunk igaznak. Azaz hogy teljes mértékben igaznak hiszünk, de értük még magunkat is képesek vagyunk becsapni (ami azt illeti, CSAKIS magunkat tudjuk becsapni...) Viharverten konstatáltuk, hogy nem mondunk igazat, és hiába gyújtottunk hithű bölcsészlányokhoz híven rá (akkor még) világoskék cigarettáinkra, hogy az, akármennyire is akarnánk, hogy  tökmenő  legyen, (!!!) nem esik jól és egyáltalán nem az. Nos, azóta nincs minek jól esni, már ha a mákosmeggyes túrórudit kihagyjuk a játékból. Szóval, gyakorlatilag csak a tapasztalat és a tanulnivaló, nomeg az élet lett több és jóval nehezebb, egyéb nem változott. Még mindig ugyanaz a város, épület és tanterem fogad, amik eddig is, bizonyos kényszerű gravitációval, melynek nevét nem írom le arculatvédési okokból (de történetesen két szóból áll, az első h-val, a második sz-szel kezdődik), és a kétely, hogy vajon be akarok-e fejezni egy olyan képzést, aminek akkor sem láttam se elejét, se végét, mikor még benne sem voltam. Hozzáteszem, a helyzet azóta csak fokozódott: nem tudom eldönteni jobb-e vagy rosszabb, mint elveszve egy hipermarketben, amelyben csak édességet árulnak, ám én szigorúan gyűlölöm az édességet. Mert ez valójában (és tényleg, teljes valójában ) egy kincses doboz-mit doboz, bánya!- de valahogy úgy érzem, az édesség elfogyasztásához viselnem kellene egy olyan plusz szolgáltatást, hogy ígérem, egészségemet veszélyeztetve rászokom a mértéktelen édességfogyasztásra. Vállalva, hogy megmételyez.
Nem akarok patetikus lenni bár ez a szó alapvetően ilyen állapotot sugall, nesze neked feloldhatatlan ellentét!,  de van baj, nem kicsi. Ahogyan akkor is, eddig is volt. De most más/mások, és mégis teljesen ugyanazok. Talán akkor a mindenmegvanmitkezdjekvele volt a baj, most meg az aligvanvalamihogyanosszambe. Talán csak időnk volt, ma meg talán csak abból van kevesebb. Ki tudja? A kérdés továbbra is az, hogy mit veszünk az édességes dobozból. Meddig mehet a csoki, és mikor lehet leszokni róla?

remélem, mielőbb látlak.

mert kéne. és mert levegő bennmaradt.

Sokáig nem értettem, miért van az, hogy az ember igazán akkor szembesül a tragédiákkal, mikor a személyes környezetében történnek..? Később megértettem, hogy e kérdésben a válasz is benne van. A történtek személyessé válnak. Nem  hír lesz, sokkal inkább életesemény. A híradók manapság átalakultak olyan kriminális sorozatokká, melyeket az ember csak a legelvetemültebb sorozatokban, filmekben láthatott. Megnézzük, elgondolkodunk, sokszor megütközünk, elérzékenyülünk, sajnálkozunk. Átérezzük (vagy csak próbáljuk), de mégis elkülönítjük, elzárjuk, nem azonosulunk, valahogyan idegen, életünkre hatástalan eseménnyé válik. És, még ha el is tárolja memóriánk, egy lesz a sok hallomásból ismert történet közül. Végigfut rajtunk és eltereljük a gondolatainkat, mondván, velünk ez sosem történhet. Pedig ezek a dolgok mindig is megtörténtek, megtörténnek, de sajnos nem voltak ilyen mennyiségben a szemünk elé tárva. Azaz nem éreztük a bőrünkön.

De most érzem. Amikor az ember közeli barátaival, ismerőseivel történik tragédia, az első reakció a hitetlenség. Elkezdjük hajtogatni, hogy ez nem történhetett meg...ilyen nem történhet. Aztán, mikor az agy hitetlen, de az érzelmek dolgoznak, akkor valami eltörik.  Furcsa, egyfajta vihar előtti csendként adja fel az agy a mormolást, és adja át magát az érzelmeknek a pillanat töredéke alatt a szervezet. Értetlenség, világon kívüli pillanat. A szív dolgozik, de semmiféle más fizikai érzet nincs. Minden tudatosul abban a töredéknyi pillanatban. És csak azután kezd el a test jelezni. A könnycsatornák megtelnek, a kezek görcsösen összehúzódnak, és lassan az egész test is. Zokogva törik össze a felfogás hatására a lélek. Hiszen ilyen a felfogás. Harcol, a racionalitás a végletekig igyekszik kitartani, de nem tud. Feladja, mert végül nem tehet mást. A tagadás véget ér, és az érzelmek felülkerekednek. Ez történt tegnap is. Nem holmi sajnálkozó írás ez, csupán az események feldolgozását segítendő született meg ez a bejegyzés. Épp ezért nem is címzem ezt senkinek, talán csak azoknak, akik hasonlóképp nem tudnak mit kezdeni a történtekkel és a bennük most épp kavargó érzésekkel, az egyre nehezebb tehetetlenséggel, szókereséssel és szembesüléssel. Ugyanazt érezzük mindannyian,MI mindannyian. Ez biztos. De nem azt érezzük, közel sem (!), amin ŐK keresztül mentek. Tartsuk ezt tiszteletben. 

Ne keressünk miérteket. Egyszerűen azért, mert nem lehet őket megválaszolni. És nem is szükséges. Most még az idő a legfájdalmasabb tényező, de később pont az lesz a legsegítőbb, amely majd, ha nem is gyógyít,  formálni fog. Segít. De most még nincs elég belőle, nem telt el annyi, hogy segíthessen. Most még csak ellenünk dolgozik. Később értünk fog. Sokkal később. És sokkal inkább ÉRTÜK. 

Valahol olvastam, hogyha nem vagyunk közvetlen elszenvedői egy drámai eseménynek, hanem a környezetünkben, ismerősünkkel történik, a gyászt és a sajnálatot tartsuk meg magunknak. Egyszerűen még nagyobb fájdalmat okozunk, ha részvétünkkel, sajnálkozásunkkal  felelevenítjük fájdalmuknak okát. Csak fejezzük ki, amit egyébként is érzünk: el sem lehet képzelni, min mehet keresztül.  Mert felfoghatatlan. Mert egyszerűen igazságtalan. Megválaszolhatatlan. 

Csönd kell. Sem kapkodás, sem pletyka, semmi. Némaság. Együtt a gondolatokkal. Néha csak így lehet segíteni. 
Másokon. Önmagunkon. 

fájó szívvel;

...

 A naplóírás nehéz műfaj. Ezért nem is napló ez itt. 
Túlpörögtem. Ami azt illeti, nagyon is. Nagyon merész érzés tapasztalni, hogy az ember megerőltetések hosszú sora után mennyire ki tud fulladni. És ez nem feltétlenül rossz, de meglévő, érdekes tapasztalat. Az egyetem olyasféle mókuskerék napjainkban, (ha az ember lánya bölcsész) melyet -akárhogyis gondolják a mérnök-jog-közgáz- és sorolhatnám-hallgatók, hogy vicc és (-ha idézhetek egy ismerősömtől, aki szemembe röhögve reagálta le, miként ecseteltem bölcsész létem, hogy: jaj, büfés ÉS ruhatáros leszel?), melyben nem könnyű helytállni. Ezt kiegészítendő, helytállni felkészülten még könnyű, de felkészülni idegölő állapotok elérésével lehet csak, és újabb kikötés, hogy a vizsgák száma már-már egyenesen arányos a megtanulandó oldalak számával... Egyre több és több. Felesleges? nem. A tudás-akármilyen tudásról is van szó- sosem felesleges. De érdekes próba az agykapacitás tesztelésére. Az állapot, amelyet a szervezet egész napos tanulás következményeképpen átél, nem mindennapi. Tudom, tudjuk, átéltük. Csak vázlatosan:

• reggeli kávé, kakaó, szigorúan alapos odafigyeléssel elkészítve: mellé opcionálisan választható a:szorgos, boltba elkullogó-hidegtűrő,de finom péksütit beszerzendő fáradtságos lakótárs-reggeli, vagy b: a kreativitás alapköveinek számító konyhaművészeket megszégyenítő módon, meglévő (értsd 'fellelhető a konyhában') hozzávalókból megalkotott 'früstük' (ismeretesebb nevén a villásreggelik eredeti "kolesz version"-je), mely túlnyomórészt "száradó kenyérszelet szilvalekvárral megkenve, a'la Kitchenfairy" jelent- sósabb ízek kedvelői a vegetával megszórt vajas kenyérre esküsznek... Tehát- körbeülve  a konyhapultot lakmározunk meghitten.
•  lelkiismeret miatt leszűkült gyomorméret miatt csak az idő kisebb része telik valódi reggelizéssel, étkezéssel, legtöbbször már az asztalnál Picasso árveréseket megszégyenítő licit megy arról, hogy ki tanult kevesebbet, és hogy kinek nehezebb a vizsgája. Előjönnek a "b.szki, még bele sem néztem" és a "most már elkezdek tanulni rendesen" mondatok, melyek az egysége csoportszellem megteremtését hivatottak igazolni, mint tudjuk, igen sikeresen.
• Majd észlelve, hogy elillant a délelőtt, a  konyhából menekülve a szobákba, megtekinteni a tanulnivalót,( azzal a reménnyel, hogy az időközben spontán szublimált az asztalról, könyvekkel, jegyzetekkel, diasorokkal együtt...majd fájón tapasztalni, hogy az utolsó jegyzetcsonkig minden az asztalon vár, hív, akkor (és csak akkor!) eszünkbe jut, hogy már dél van, ebédelni kell! 
• Az ebéd hasonlóan folyik, mint a feljebb ecsetelt reggeli. Mindenben. Változás csak az időben van, és az önsajnálat szintjét illetően. Mindkettő exponenciálisan nő.
• ezt követően történik a nap leghasznosabb része, az alvás. Mert muszáj pihenni egyet ebéd után, és majd utána (azzal a kipihentséggel tudok majd éjszaka is tanulni!) maratoni tanulás következik. És ez rendszerint így is történik. Délután jön a nekiülés, a valódi tanulás, a görcsös tudni akarás, az olvasás, többszöri agycibálás, mint egy nagy bőrönd megpakolása  a menekülés előtt: no még azt, no még ezt is bele...- nyilván értelmetlenül. Mert azt a bőröndöt sem lehet bezárni, csak ha kiveszünk néhány felesleges belegyömöszölt ruhadarabot. De ahhoz szelektálni kell. Arra nincs idő. Úgyhogy folytatódik a gyömöszölés, 1 perc alatt órák telnek el, és máris sötét van.
• És mint tudjuk, sötét van akkor, amikor vége van. Szóval gyors vacsi a fejfájás megfékezése érdekében, az elvárás lényege, hogy megszűnjön, és próbáljuk elhitetni magunkkal azt, hogy valójában nem a fáradtságtól van, hanem mert elfelejtettünk (!!!) enni. (Ami, mint tudjuk, nem igaz.)
• Lélekmegnyugtatás céljából újabb adag tanulás(nak álcázott semmittevés) következik, mikor már az olvasott dolgoktól a szem feladja, leragad, és mikor az 5 perc alvás - 1 oldal olvasás szakaszba érünk, fel kell adjuk a harcot, de reményteljesen felhúzzuk az ébresztőt fél hatra, hatra, hat harmincötre, biztos, ami biztos alapon, azon reményben, hogy reggel átnézem egyszer. No igen. 
• Reggel pedig az első 2 ébresztést meg sem hallva, fél nyolckor ébredve realizáljuk, hogy nem csak hogy tanulni, de időben beérni sem lehetséges már, akkor még épp nem érzi elveszettnek magát az ember.
• Csak akkor, ha mindezen akadályokat mosolyogva adja vissza üresen a lapot, mert tudja, hogy esélytelen egy minimum 4 oldalas esszét írni a két választható téma közül, toll és energia nélkül. Szétnézve a teremben az első tíz percben mindenki csak az előtte lévő papírt sasolta, és azon törte a kobakját, hogy kezdjen-e el írni, és legalább megpróbálja, vállalja a veszélyt, hogy az utolsó kipréselt szó is csak a 3 és fél oldal közepén fog elhelyezkedni, és minimum 4 oldalt kell teleírni, csak a témába vágóan, semmi kertelés, bevezetés, kiegészítés, csak a lényeg, minimum 4 oldalban, mert ha nincs annyi, a javító el sem olvassa, függetlenül attól, hogy a témához kapcsolódóan írt vagy  csak a jó krumplis tészta receptjét ecsetelte brahiból, igazán részletekbe menően, hagymaaprítástól a tálalásig, VAGY beadja üresen, mosolyogva, harc nélkül, kicsit megtörve, magán szánakozva-kacagva, hazamegy, felveszi a következő vizsgaidőpontot az etr-ben, és érzi, hogy
  ENNEK SOSEM LESZ VÉGE!
   

 Lassan két hónapja nem írtam egy sort sem. Igen szomorú ezzel kezdeni e bejegyzést, jóllehet sok hatás ért, és igen sokszor írhattam volna, sőt! Kellett volna írnom! 

Nehéz megfeledkezni arról, hogy nem szabad többé gyereknek lenni. Kötnek a teljesítések, az idő, a kapcsolatok: mert az az igazság, hogy idősebb tükrökbe ütközöm. Mert azt vettem észre, hogy az  emberek nem akarják látni egymást. Csak magukat akarják látni, nem akarnak tovább látni. És itt a nyár, és egyre többet mutathatnánk magunkból, de nem tesszük. De miért? Mégis miért olyan nehéz megengedni másnak, hogy arcot lásson álarc helyett? Nem tudok rájönni. És azért vagyok tükör, mert lassan én is az leszek. És csak bámulom, ahogy a célok, barátok, családtagok,álmok úsznak el az orrom előtt, én meg csak integetek. Könnyebb így? Lelkileg bizonyára nem. És hogyan könnyebb?  Sehogyan;igazából semmi nem könnyebbül meg. Csak a magányba temetkezni úgy, hogy mindenkim itt van mellettem: ez visel meg igazán. Felfogni, hogy mégis miért nem vagyok jól, mikor jól kellene, hogy legyek. És zuhog az eső, és egyelőre csak ez nyugtat meg. 

mert akkor nem tudom eldönteni, hogy könny vagy esőcsepp gördül-e le az arcomon.

 Őrület. Több mint egy hónapja nem írtam. De nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem tudtam szavakba önteni gondolataimat. Nem egyszer kezdtem el írni; nem egyszer futottam neki, de minden egyes nekiveselkedésem vége törlés lett. Most talán nem lesz az. 

Eltelt 1 egész hónap (sőt!), a tél tavaszba fordult, végre, madárcsicsergés-színek-virágok-illatok. VÉGRE! Belegondolni is lehangoló, hogy egy hónapja még majd' térdig gázoltam a hóban az udvaron. :) Nem baj, szép volt az is.

Jókat játszottunk a hóban a kutyámmal, aki az egyetlen kis élőlény a világon, aki hátsó szándék nélkül szeret; meglát, imád, bújik, megért. Nem érzem nyálasnak az efféle dolgok leírását: ez csak az igazság. Ténymegállapítás, nincs ebben semmi rossz. Elvégre ez nem egy parlamenti tudósítás; bár az is lehetne...ücsörgés, passziánszozás a hűvösben. Bezzeg az ücsörgés a napon/hóban a kutyával! Az leírhatatlan! 

Szóval igen: kutymuttyal (új terminus, tessék megjegyezni!) köszöntöttem a tavaszt és búcsúztattam el a telet, már ideje volt; ő sem maradhat örökké, legalább is itt nem- az Alföld nem engedi. A hideg, a hó a didergés remélhetőleg a múlté, most eljött a napsütkér (sic!), a kirándulás, a séta és a fűbenülés (sic!) ideje! Juhú! :)

Elindulhat a lélektakarítás, bár azt a javaslatom még mindig tartom, hogy ne gondolkozzunk sokat feleslegesen, hagyjunk egy kis csöndet a fülünknek, mert az állandó zaj megszokása csak árt, mint használ... A csönd megtapasztalása a belső zajok megszüntetésével  kezdődik. Ha benn csönd van, (nem forgatjuk magunkat olyan apró-cseprő dolgokon, mint a kávéfőző kotyogása vagy a polcról figyelő húszezres távhőcsekk), akkor egy perc után zseniális érzés lesz rajtunk úrrá: olyasmi, hogy észrevesszük, hogy dobog a szívünk, vagy megtelik a könnycsatornánk. Az ébredés. Mármint az, hogy ráérzünk egy picit, hogy attól (és nem akkor!) vagyunk emberek, hogy érzünk, dobogunk, horkolunk, szuszogunk, nevetünk, és nem pedig attól, mert MINDENT megtehetünk (azért, mert VAN.) Azért tesszük meg, mert vagyunk. De ez nem a mi érdemünk. Az viszont már jóval inkább a mi érdemünk lesz, ha úgy élünk, mint hangyócák a fűben: csodálkozva, nevetve, fáradtan. :) Mert csak úgy lehetünk kipihentek, ha el is fáradunk. Mindenben. 

Örülni kell, már csak annak is, hogy vagyunk, mert mi lenne, ha nem lennénk?! nem lehetnénk vidámak, nem mérgelődhetnénk a parlamenti közvetítésen, és nem röhögnénk azon, hogy milyen birkák is vagyunk, hogy tévézésre pazaroltuk az időnket. 

Felismerés, megismerés, nevetés, gyógyulás.

Mindezt, mert ITT A TAVASZ, EMBEREEEK!!! :)

<--ő a lélekörökmozgó kutyája. <3 imádatközvetítő közlekedőedény! :)

 Ismételten fogalmi zavar: minden van. :) Peregnek és/vagy pörögnek a napok, egyre energikusabban, hiszen, ha nem csal az orrom- érzem a tavasz illatát. A madarak reggel már csiripelnek avégett, hogy süssön ki a nap és hogy elfújhassák a felhőket. Mi is számítana más? semmi. Csakis ez. Törekedjünk hát mosolyra, engedjük el ezegyszer a fantáziánkat kellő mértékben, és próbáljuk megvalósítani az elgondoltakat. 

Mert mindenhez csak egy álom kell. ;)

 Csalódást okozni annyi, mint magunkat cserben hagyni úgy, hogy ezáltal másoknak is fájdalmat okozunk. Hiába köpöd magad szembe, leginkább azokat bántalmazzuk a saját szembeköpésünkkel, akiket szeretünk, jobban mondva: akik szeretnek. Nem mentegetőzöm, nem mondom, hogy nem az én hibám, mert csakis az enyém. Nem érzek megbánást, csak fáj, hogy bántok másokat. Nem elég megbékélni önmagammal, mert egyedül önmagával képes a leginkább kiegyezni az ember, és ezzel csakis az a baj, hogy másokat bizony ettől nem engesztel ki. de nem ám. Elhagyatottság, önmegcsalás. Ezeket érzem. Kifacsarnak. És érzem a szemrehányást a szeretteimtől, akik bíztak, biztattak mindig is. Nagyon rossz, hogy önmagam által tudnám csak jóvátenni, de egyszerűen nem vagyok képes rá.

És minden klappol, de semmi sem elég. "Hiába segítettél másnak, voltál a partnere, biztattad, ápoltad, attól, mert neki sikerül, neked még nem fog." És ekkor koppansz, egy akkorát, hogy fel sem tudsz állni, mert szédülsz. És elbőgöd magad a trolin, és veszel egy Óriás túrórudit, és nem érted, hogy miazisten történik körülötted.  A lélekápolóból csorbalelkű ápolt lesz, aki törötten kuksol valahol a kockás pléd alatt, és egyszerűen semmit sem ért, mert úgy érzi, nem ér semmit.

Nem érti, miért nem ér semmit. Mert.

 Mi a legjobb délutáni tevékenység?

Szögezzük le: az utolsó vizsga is lezárult, nincs több, a 2010/2011-es első szemeszternek ezennel vége. Vizsgaidőszakkal együtt letudva. Nem is hiszem el. Mégis ez van! Így muszáj küldenem egy óriási mosolyt a világ(hálón kresztül)nak! J jupí!

A történet itt kezdődik. Ugyanis: mint az előbb is feltettem: melyik a legjobb-helyesebben legvidámabb?- délutáni tevékenység? Melegben, megkönnyebbülten begubózni egy kockás takaró alá (a kedveseddel, de akár nélküle is, ha úgy esik) és egy nagy tányér sütivel és  kakaóval megnézni egy elvetemült, vagy kedves, észbontóan elmebomlasztó, már-már beteges-gyógypedagógia-mesét/filmet, akármit, ami kikapcsol. Csak nevetni, ez a lényeg. Ámde: én most nem ezt tettem. Nekiálltam szelektálni, a laptopom véges memórián szerettem volna segíteni, és kitörölni olyan fájlokat, amelyekről nem is tudtam/és vagy megfeledkeztem, vagy-ami a legérdekesebb kombináció- mindkettő egyben!

Így találtam rá a régi Csíkospulcsis beszélgetésekre. Az első megnyitása után döbbentem rá, hogy nem véletlenül adtam azt a címet a dokuknak, hogy „beszélgetés egy s@ggfejjel..” :D

Viccet félretéve, rég nem mulattam ekkorát magamon, magamban. J Őrülten jó volt visszaolvasni a gyerekes felnőtteskedést, a nagyotmondásokat és a poénokat, melyeket egymásnak és egymás miatt mondtunk/írtunk, és egyedül csak mi érthetjük a mai napig. Jó volt, de rá kell jönni, hogy mindenkivel csak ketteseket alkotunk, és nem ettől válunk egyedivé. J Hiányzik, mert jó barát lehetne!!!!! És-ha esetleg magára ismerne MERT/ÉS olvassa eme sorokat, szeretném leszögezni neki, hogy nélküle nem sikerült volna, sem a jó délután, sem az, ami most van. Illetve AKI most van.

Mert az élet csak egy NAGYÖLELÉS!!!!!

 Még mielőtt késő lenne, vagy éppen pontosan korán: Drága Olvasó, Boldogat, kellemeset, nevetőset, sikereset, eltervezős-megvalósítós- jobb-szebb ÚjÉvet Kívánok!

 Mézeskalács, fahéjillat, illóolaj, halászlé, pulyka, mézes zserbó, forró csoki, mogyorós kávé, Frank Sinatra, csillagszóró, mosoly, könny, szalmadíszek, színes fények. Itt az ÜNNEP-igen, csupa nagybetűvel.

Mert megint itt van. A Jézuskaaaa!!!!!!!!!!! ;)

 Reményekkel telve érkeztem a fővárosba. Fura,mert minden egyes alkalommal reménykedem, mikor fenn vagyok. Nagyszerű érzés, jóllehet nem tudom, hogy mégis miért vagy miben reménykedem olyankor, mikor leszállok a vonatról a Nyugatiban vagy épp fel a metróra az Örs felé. Minden egyes alkalommal, mikor fenn vagyok, elkap a gépszíj. De mégis rapszodikus: néha gyűlölöm, néha szeretem. Ám egy bizonyos: szükségem van néha rá, hogy találkozzak számomra nagyon fontos emberekkel. Sétáljunk, nevessünk, kávézzunk, koncertre menjünk, nevessünk, beszéljünk, törvénykezzünk, nevessünk-sírjunk-röhögjünk...nagyon fontos, mert a nevetés gyógyít és felszabadít. Mennyire felszabadít! Egyből mindenki megnyílik, mert mosolyogsz, és egymást látva feldobódsz, hogy látod, mert van kit. És hogyne lenne kit! Mindig kell legyen valaki, akire nevethetsz. Legyen az egy Caramel koncert vagy egy séta az Andrássy úton halálra fagyva. Mindegy, mert az a lényeg, hogy kivel vagy.

Opppááá! ;)

Mert ebbe egyszerűen nem lehet belekötni.

 Ha élhetek egy kis zavarral: most az van, hogy nincs semmi olyan, amit meg kéne osztanom. Illetve van is meg nincs is. Ha le tudnám (értsd: képes lennék) lejegyezni azokat a messze nem letisztult, sőt kifejezetten zavaros gondolatokat, amelyek a fejemben duruzsolnak, akkor elveszíteném azt a két-három olvasóm, akik idekattintanak (igen. rajtam kívül is.) Majd leírom akkor, ha merem, ha tisztázom azokat a kapcsolataimat, amelyek a duruzsolást okozzák. Mert minden jó és szép, csak mégis vegyül egy kis keserűség az édes közé, merthogy az édes egy idő után csömör lesz, ami nem jó és egyből a sós kell... Hiába imádom az édeset, a sós hiányzik egy idő után. És hogy ez miért van? Miért nincs maradéktalan rózsaszín köd és pozitív gondolatok meg egyensúly? Nos, azért, mert semmi nem lehet egyszerű. Még ha az lenne a legjobb is- legtöbbször.

Mert az édes után mindig kell a sós-és ezzel tényleg nem lehet leállni.

 A döntésképtelenség nálam új értelmet nyer. Ami nálam annak számít, azt a legtöbben még nem is érezték. Tanácstalanság? Dehogy! Baromság! Fanyalgás, kényszer, büszkeség. És mégis, önellentmondás: valld be magadnak, mi kell! Szerezd meg, engedd el a többit! De a büszkeség azt duruzsolja bennem, hogy ne hagyj semmit lezáratlanul. És milyen igaz! Mindennek csak lezárással lesz vége. Ebben talán senki nem találhat kérdőjelet. De mégis: játszani csak akkor jó, ha van kivel. És így meg nem lesz addig, amíg nem engeded el azt teljesen, akivel úgy lett vége mindennek, hogy el sem kezdődött. Haragszom, mert megvezetett. Próbálom gyűlölni. És elvarrni. Majd menni fog. Most is megy, csak nem fogom fel, miért pont ő az, akit törölni akarok, holott ő maga bizonyította be, hogy arra sem érdemes, hogy gondoljak rá. Arra meg, hogy írjak róla a blogomban, és emlegessem 2 bejegyzésenként-nos, erre meg pláne.

Jövőbe nézz.

Mertcsakúgylehetkorrekt.

 *szeretném, hogy mit is, azt még nem tudom. 

Mert most ez van.

 Mi az üresség? Mi lehet egyáltalán üres? Hol van legbelül az a pont bennünk, amely kiürülhet? És egyáltalán: mi fogy el? Ez őrület. Megválaszolhatatlan.

Lehet, hogy elmegyek olyan emberek mellett, akik szívből értékelnek. Szerelmek, akikről nem tudok: csak szememre vetik, hogy "ne csak nézz, láss is!", Na igen. Node: néma gyereknek anyja sem... Túl kevés a pazarolni való időnk (konkrétan olyan, mint "pazarolni való idő" nem is létezik, ha jobban belegondolunk.) ahhoz, hogy ne keressünk barátokat, szerelmeket, játszótársakat! Mert ha évek múltán értesülünk olyan érzelmekről, melyekről sejtelmünk sem volt addig, nem is tudjuk elképzelni, milyen örömöktől eshetünk el. (Kiegészítésképp: de, el tudjuk képzelni, illetve-magamból kiindulva- azoktól, amelyekről álmodozunk.Igen, ez biztos: pontosan azoktól.) Persze igaz: jobb félni. De mégis: az megoldhat bármit is? Ki tudja, akár az is lehet. Csakhogy a csend épphogy leköt vagy feloldoz. Szeretném hinni, hogy mi döntjük el, melyiket választjuk. Addig meg marad a baráti csicsergés, a lélek életbentartása addig, míg nem jön a fehér lovas hapsi, (aki mellesleg nem létezik.) és ki nem ragad a torokszorító önsajnálatból. Lesz jobb, amint látni is megtanulok, nem csak nézni.

Kispál-film. Szilvás-fahéjas tea. Búcsúzó nap: az utolsó napsütéses délelőtt-után itthon. Szervusz ősz, jóhogyittvagy-tél.

Merthogy minden évszakra szükség van.

 Minden rosszban van valami jó is. Na igen. Egy szörnyen rosszul indult nap után csak arra kell összpontosítani, hogy a vége legalább jó legyen. És ma sem volt ez másképp. Jiháá!

reggel: késés, troli, bunkó-beképzelt-mindenkinélokosabb- középkorú nőszemély. Vegzál, beszól, leszállok. Séta, csokis croissant- véletlen találkozás a bátyámmal (az egyetlen pozitívum a reggelben...), majd egyetem. Terem, 3/4 10. Benyitok. Óra van. Elnézést, kijövök. Szánom magam. Lehet ennél rosszabb?! Lehet. Pánik, gyomorgörcs, egyedül. Egyedül. Mondom, EGYEDÜL. És még messze a nap vége. Aztán egy szeminárium miatt el kellett mennem egy kiállításra. És ekkor: teljes kikapcsolás. Senki és senki nem volt benn, csak a gondolatok és a képek. Ennyi. Szem, lélek, tükör. Csak ámulni, gyönyörködni, megrémülni, libabőrözni. És utána mindezt egy értő közönséggel megosztani. Leírhatatlan érzés. Aztán várni a trolira: mosoly, SzegediEst. Imádom. Nincs szebb dolog a fényszennyezésnél! :) Királylányság.

Mert mindenkinek ki kell próbálnia!*

 Van, mikor nincs miről írni. De mindig lenne kinek. Minimum egy van. És ez, ha úgy vesszük, jó. Csak van egy bizonyos állapot, mikor csak a semmi érzékelhető. Totál nulla. A káosz? Nem, talán nem az, bár minden jobb a semminél, hiszen akkor van valami. És most semmi nincs-azaz épphogy az van. Ejj-ejj, ez már igen-igen magasröptű. De nem baj. Kell a nyugi, illetve próbálom efelől megközelíteni. Hogy ez csak szimpla nyugalom, alfa állapot, és nem a kiégés. Ha az lenne, akkor baj lenne. De az nincs. Remélem.

Most csak egy kávé kell másfél cukorral. Mert a koffein hasznos. Kilendít, visszahoz, elterel.

 Csütörtöktől újraélhettem pár felejthetetlen napot a két évvel ezelőtti életemből. Ebben segítségem volt az egyik legközelebbi lélek-örökmozgó-társam-barátnőm. Ő visszatért Olaszországból, nekem meg csak annyi volt a dolgom, hogy kimenjek elé a vonatállomásra. :) Hihetetlen szembesülni azzal, hogy mennyit változtunk egy egész év leforgása alatt-és mégis rájönni, hogy egymás társaságában ugyanazzá a fiatalka, hebrencs lánykává alakulunk vissza. Fura, mégis nagyszerű érzés. Megszeretgettem újra, mint ekkor, mikor nem volt más választásunk, megharpdálta az arcom. És nevettünk. A szoba közepén fetrengve. Újra. És jó volt. Két félig felnőtt válaszút előtt- problémákkal, boldogsággal, keserédesen, de inkább csak és kizárólag édesen. :) Lementünk a Tisza-partra, és csak néztük a költözőmadarakat, ahogy összeverődve búcsút intenek nekünk. Mi meg csak néztük őket.

Nagyon gyorsan eltelt ez a pár nap, jóformán észre sem vettem, hogy vége is. Elköszönésül főzött nekem egy isteni kagylós spagettit, és szélnek eresztettem. De jó kezekbe került, legalább is nagyon remélem.

Mert ami igaz, annak sosem lesz vége. Én így gondolom.

 Ma már eljutottam odáig, hogy minden mindegy. A hiányt (értsd információhiányt) csak egyféleképp lehet leküzdeni: ismételt kapcsolatfelvétellel. Na igen. Épp ezért el is határoztam, hogy írok neki egy csevegőprogram segítségével, nem sokat, csupán köszönök , és elmondom, hogy a kedvenc szerzőjétől olvasok, és teszik a könyv, pedig amikor ajánlotta, fanyalogtam és esélyét sem láttam, hogy olvassak tőle bármit is...épp ezért köszönöm az ajánlatot. Csak ennyi. De hogy-hogy nem, mikor épp elküldtem volna az üzenetet, nem volt elérhető, így a program nem kézbesítette a soraimat. Szerencsére vagy épp szerencsétlenségemre. Mindegy, a sors ellenem dolgozik, vagy épp mellettem? Szeretném az utóbbit hinni. A lényeg: ismét szembeköptem magam. Szokásom. Gyönyörű az ősz, szép napom volt- ez a legfontosabb.Délután a napfényben aludtam az ágyamon, mert bemosolygott az ablakon és örültem, hogy alatta fekhetek. Mosolyogva aludtam el. Később is így szeretnék.

Mert minden szépésjó is. Így, egyben.

 Nem megy. Nem megy, olyannyira nem, hogy már fizikailag is érzem. Felejteni? Még mit nem. Ha kell, akkor kell. Kilátástalan? Visszasírod? Beleőrülsz? Vagy mindezek egyben? IGEEEN! Akkor együttérzek. Pedig el sem kezdődött-illetve el-el, csak bennem, benne nem. (micsoda szóvicc lehet ebből..ejjha.) Nem szerelem, csak- csak ő mozgatott, miatta mosolyodtam el a villamoson. Nem, nem volt soha semmi- 180 km, igen-igen. A távolság, a különbségek: bókok, de ő is csak egy fiú: mindenki bókol. Node hol a komolyság? Benne(m is.) Ismerem annyira. De CSAK annyira. de majd építkezem- belőle? Nem, utána, nélküle. Eddig is ezt csináltam. Ja, és a könyvespolcon a nappaliban szemeztem egy könyvvel, a kedvenc szerzőjétől. Szemeztünk, levettem. Sírtam. Nevettem. Sikítottam.

Most olvasom.

Because: say what you need to say.

Mindig elképeszt, milyen nagy jelentősége van egy pici változásnak. (=önös változtatásnak.) Annak meg főleg, ha kiondjuk, amit gondolunk, és tudomást veszünk a körülöttünk lévő emberekről- akár ismerőseinkkel, de mindinkább (most kifejezetten) az ismeretlenekkel (direkt nem az idegenek szót használom, mert az manapság kissé negatív érzést ébreszt a befogadóban.).

Történt ugyanis, hogy a változás kedvéért egy fodrászhoz keveredtem, és hogy-hogy nem, új színt kapott a megjelenésem, és az bizony óriási változás. Nem, nem arról szeretnék beszámollni, hogy milyen nagyszerűen kiélhettem a rózsaszín, (szex és New York után szabadon..) KerriBredsós vágyaimat, hanem mindinkább azért, mert sokat nyitott rajtam ez a változás- még. Először traumaként ért, hogy nem látom magam a tükörben, fuldokoltam, remegtem, nem értettem, hogy miért kellett változtatnom.

Aztán felszálltam a trolira, ahol leültem egy lánnyal szemben. 2 megálló után vettem észre, hogy sír. Először csak azt figyeltem, hogy az emberek inkább összezsúfolva ácsorognak, minthogy leüljenek mellénk, és amint felénk kellene tekinteni, inkább kellemetlenül elkapják a fejüket, és elkerülve az együttérzésnek még a legkisebb szikráját is- csak azért, hogy ne kelljen részesülni abból, hogy ő is ember, és abból is, hogy mi is azok vagyunk-inkább állva maradnak. A lány is kerülte a tekintetem, idegesen keresgél az elrongyolódott zsebkendője helyett egy másikat- sikertelenül. Mindaddig nem tudtam hozzászólni, mert mégis milyen hülye megkérdezni egy síró lánytól, hogy miden rendben van-e? Az élet nem amerikai limonádé... De mégis: alkalom arra, hogy segítsünk: odanyújtottam neki egy kamillás zsepit, jeleztem, és annyit mondtam, hogy fel a fejjel, a vödör aljából csak felfelé vezet út. elkerekedett szemmel mosolygott, és nem fogta fel, hogy ember ilyet tehet.

Nos, nem is tehet. Mert szokatlan, mert meg kell nyilatkozni. ez van. Nem nagy dolog, csak egy szelet a tegnapból. de jó volt, mert bebizonyosodott, hogy ilyen is történhet-és nem kell hozzás semmi több.

Mert ez csak ennyi.

 Igen, valószínűleg én is csak egy vagyok a kismillió tarisznyás, egy JATE-bulihoz ún. alulöltözött, kevés sminkkel és mellkason átkötött pulcsival táncoló ember közül. Mert mégis mi kell egy Bëlga koncert önfeledt átbulizásához? Kisestélyi? Híres emberek kevésbé híres csemetéi, akiknek lehet lesajnáló véleménye a magam fajta koncerten bulizós bétékásról? Semmi a világon: ez szilárd meggyőződésem.

Nos,minden egészen egyszerű: ha nem, hát nem. Nincs kényszer, ami ránk nehezedett az este folytatását illetően: mi döntöttünk úgy, hogy koncertre megyünk (jómagam lázzal-náthával-fejfájással), és az említett celeb-gyerek is maga döntött úgy, hogy a hétfő estét a Jate klubban tölti. Hangsúlyozom, nincs kényszer és baráti sulykolás, jóllehet- ha nincs ló, jó a szamár is- alapon kockáztatták meg ezt az orvosi kar szórakozóhelyének zárva tartása miatt. De akkor is felmerül a kérdés: jól érezheted magad akkor , ha savanyú, lenéző emberekkel vagy körülvéve, akik arra sem méltatnak, hogy bemutassanak az ismerősüknek? Nem az illem hiánya okoz gondot, hanem a barátság szerteoszlatása miatt illetődöm meg egy csöppet. Lehetsz a társaság közepe, ha körülötted lekezelő, de éretlen társaság van. És ezzel nincs is semmi gond: tűrni kell, mosolyogni, és idővel elindulni kellemes muzsikával a fülben hazafelé, egy jót sétálni a szegedi éjszakában a szemerkélő őszi esőben. Még akkor is, ha ők azóta már a harmadik kocsmát veszik célba. Én jól éreztem magam, és szerintem ők is. Csak mindannyian másképp.

Természetesen nélkülem.

 Hogyan ülhetek tétlenül egész napokat, fulladozva az önsajnálatban? Nem tudom, és nem is érdekel. Talán erre is szüksége van a léleknek, úgy, mint egy jó bulira vagy egy óriási bögre kakaóra. A lélek kakaójára: mert igen, van ilyen... :) Szóval nem leszek rest, és hozzákezdek a szívtakarításnak: ha fáj, ha nem. Érdemes tél előtt elvarrni a még bántó és lélekcsiklandozó cérnaszálakat, jóllehet kicsit fájdalmas lesz minden öltés, szakítás és vágás, de ahhoz, hogy újra színeket ölthessen a belső, nagy átalakításra van szükség. A színek nélkül ugyanis folyamatosan elkomorodunk, amit lehet, hogy rajtunk kívül mindenki más fog csakis észrevenni, és mástól visszahallani komorságunkat igazán lehangoló élmény. Ezt megelőzvén ne engedjük meg magunknak, hogy elveszítsük a színeket: gyűjtsünk magunk köré minél többet, mert sosem tudhatjuk, hogy az igazinak melyik lesz a kedvenc színe, amelyen megragad a tekintete! (az öltözékünkön... ;) ) Kiállni a sorból vagy beállni a végére? Félelmetesen aktuális kérdés. Jobban járhatunk, ha inkább kitűnünk belőle, hiszen kalandosabb (bár nehezebb is) a saját utat járni, mint a kényelmes, jól ismert, bár épp ezért unalmasabb és egyszerűbb lehetőséget választani. Néha elég az is, de miért ne kísérletezhetnénk? Pláne akkor, ha változásra várunk? Tessék lépni, biztatom saját maga, de reményeim szerint nem csak magam, hanem sok olyan-hozzám lelkiekben hasonló- olvasót, akik szükségét érzik a változásnak, de nem kaptak elég löketet ahhoz, hogy meglépjék. Nos, lépjünk, együtt,pár kilométer távolságból, máshol.

Merj lelépni! (mert formál, az meg minden körülmény között jó...)

https://www.youtube.com/watch?v=Jj6yXxVc21Y   <--- kakaó mellé, csak akkor, ha nem akarsz hinni a szemednek, és nem ácsorogsz szívesen a sorban. 

"Do you believe in what you see?
Motionlessly nothing is real
Wastin my time 
in the waitin line
Do you believe in what you see"

(zero 7)

 " A pasik mindig tiszta gyümölcsbe harapnának, de aztán mindig beérik a rohadttal. "

(L. Kata)

Lehetséges, hogy a szerelem csak akkor létezik, ha elérhetetlen? Csakis abban a stádiumban, mikor a beteljesületlenség olyannyira rányomja bélyegét a kapcsolatra, hogy csakis akkor vált ki érzelmet az egyik félből, ha lelki (és/vagy) fizikai távolság akadályozza a kapcsolat létrejöttét és beteljesülését? Igen, szerintem ez így létezik. Csak a miértjét nem értem.

Ahogyan azt sem, hogyan szerethet bele egy alföldi lány egy messze élő fiúba, akit a legkevésbé sem ismer, soha nem is fogja megismerni valószínűleg, és nemhogy szerelem, de még barátság sem alapozódott meg közöttük... de mégis: olyan mélyen beleégett a lány emlékezetébe, hogy még akkor sem tudja törölni az emlékét, ha minden idegszála megfeszül... mindezeknek már lassan két éve. És-hol így,hol úgy- néha enyhül, néha kiújul. De mégsem törlődik. Nem vallomás,csupán állapotjelentés. Ez van. A szerelem csak egy szó, amely mindenkinek mást jelent. Ezért nem haragudhatunk senkire. De ezzel sem vagyok egyedül. Kétségtelenül hasonlóan rossz kívülállóként nézni azt, ha a lelki távolság miatt marad beteljesületlen egy kamaszfejjel elkezdett - és gyerekesen véget ért- kapcsolat, jóllehet nap mint nap egymás szemébe néznek és végignézik, ahogy (az egyik fél legalább is bizonyosan) vágyakozik a másik fél után. Pedig elviekben vége szakadt, már több mint egy egész éve. És mégsem enyhül. Ez hogy lehet?

Mindegy, akárhogy is van, érthetetlen, legalább is ésszel felfoghatatlan. 

Mert nyilván EZ ÍGY LÉTEZIK.

Elmegyünk egymás mellett, alig figyelünk a részletekre, de őrületesen megütközünk egy természeti katasztrófa láttán. Hogyne ütköznénk meg? Mindenki empátiájára bízva élünk meg a médiumok által sugárzott információk segítségével különféle helyzeteket. Az odafigyelés nem kellene, hogy csak egy jó tulajdonság legyen, amellyel csak egyes emberek rendelkeznek, hanem- mivel szerintem mindenkiben benne van- elő kéne hozni, nem mindenki, hanem - ha úgy tetszik- a saját érdekünkben is. Ülni a monitor előtt, és csak nézni, ahogy emberéletek mennek tönkre, érnek véget- egy ember által befolyásolható ( ha nem is csak és kizárólagosan az ember miatt, de csak másodsorban a természet okán) folyamatokat, amelyek minden kétséget kizáróan hatással van ránk. Ha baj van, nem mutogatni kell a kezünkkel, hanem valakinek odanyújtani, hogy kihúzhassuk a bajból. És előre gondolva, mindenre felkészülve belevágni olyan dolgokba, melyek nem csak a mi életünket virágoztathatják fel, (vagy rombolhatják porrá) amelyekért csak mi vagyunk a felelősek.

"Mert dolgozni csak pontosan, szépen..."