A döntésképtelenség nálam új értelmet nyer. Ami nálam annak számít, azt a legtöbben még nem is érezték. Tanácstalanság? Dehogy! Baromság! Fanyalgás, kényszer, büszkeség. És mégis, önellentmondás: valld be magadnak, mi kell! Szerezd meg, engedd el a többit! De a büszkeség azt duruzsolja bennem, hogy ne hagyj semmit lezáratlanul. És milyen igaz! Mindennek csak lezárással lesz vége. Ebben talán senki nem találhat kérdőjelet. De mégis: játszani csak akkor jó, ha van kivel. És így meg nem lesz addig, amíg nem engeded el azt teljesen, akivel úgy lett vége mindennek, hogy el sem kezdődött. Haragszom, mert megvezetett. Próbálom gyűlölni. És elvarrni. Majd menni fog. Most is megy, csak nem fogom fel, miért pont ő az, akit törölni akarok, holott ő maga bizonyította be, hogy arra sem érdemes, hogy gondoljak rá. Arra meg, hogy írjak róla a blogomban, és emlegessem 2 bejegyzésenként-nos, erre meg pláne.

Jövőbe nézz.

Mertcsakúgylehetkorrekt.