Reményekkel telve érkeztem a fővárosba. Fura,mert minden egyes alkalommal reménykedem, mikor fenn vagyok. Nagyszerű érzés, jóllehet nem tudom, hogy mégis miért vagy miben reménykedem olyankor, mikor leszállok a vonatról a Nyugatiban vagy épp fel a metróra az Örs felé. Minden egyes alkalommal, mikor fenn vagyok, elkap a gépszíj. De mégis rapszodikus: néha gyűlölöm, néha szeretem. Ám egy bizonyos: szükségem van néha rá, hogy találkozzak számomra nagyon fontos emberekkel. Sétáljunk, nevessünk, kávézzunk, koncertre menjünk, nevessünk, beszéljünk, törvénykezzünk, nevessünk-sírjunk-röhögjünk...nagyon fontos, mert a nevetés gyógyít és felszabadít. Mennyire felszabadít! Egyből mindenki megnyílik, mert mosolyogsz, és egymást látva feldobódsz, hogy látod, mert van kit. És hogyne lenne kit! Mindig kell legyen valaki, akire nevethetsz. Legyen az egy Caramel koncert vagy egy séta az Andrássy úton halálra fagyva. Mindegy, mert az a lényeg, hogy kivel vagy.

Opppááá! ;)

Mert ebbe egyszerűen nem lehet belekötni.