Új társaságba kerülni annyi, mint kinőni egy régi ruhadarabot, és egy újat venni, amely most épp kényelmes, és jól érezzük benne magunkat. Szükséges a változás, frissítés. Nem hittem el, hogy mennyi értékes ember van a környezetemben,- noha nálam 8-9 évvel idősebbek - eddig csak a fülemnek hihettem, de most megtapasztalhattam, mennyivel másabb levetkőzni a rossz piákkal elázós, tinis szombat estéket, az emlékek alkoholban feloldását, és a vasárnapi őrületesen rossz másnapot, és megélni egy teljesen újat: isteni házi pálinka, nagyszerű vörösborok,  finom grill vacsi, és utána whiskey-gyömbér, nomeg a legfontosabb: tökéletes társaság, folyamatos röhögés, egymás ugratása, mindezt szívvel-lélekkel, és semmiképp sem a megszokásokat követve, nem a fásult alkoholgőz a cél, mert nincs is cél; az egész egy elhatározás, amit csak az idő korlátozhat-de még az sem. Nem prosztó ivászat és tivornya, hanem az alkohol "rendeltetésszerű" alkalmazása, mert gyógyír, és nem drog. A társaság gyógyíre, a lélek megnyitója, a mosolyok kezdete. Mert egyedül ennek lehet értelme, hiszen minden pillanat ittmaradt a fejemben. Ellentétben  az értelmét vesztett csúnya ivászatokkal, amelyekben kívülálló voltam, mert az alkohol egy idő után kijózanít, és csak azokról fest rossz képet, akik már nem látják önmagukat a gőztől. Nem, nem nőttem fel. De be kell vallani, sosem éreztem magam jobban. Hatások hatásfoka. Óriási dolog. És ha ez kell, ám legyen.

Mert így volt jó és kész.

Előfordul, hogy olyan környezetbe kerülünk saját akaratunkon kívül, ahol nem boldog emberekkel vagyunk körülvéve. Magamból kiindulva sosem lepődöm meg, ha ilyen helyzetbe kerülök, hiszen tapasztalataim szerint sokkal könnyebb ezzel a szituációval szembesülni, mint azzal, hogy mindenki boldog körülöttem, és én  vagyok az egyedüli kivétel. Csakhogy fordult a kocka; egyszer vigaszt kérni, másszor vigasztalni.

Az először említett helyzet a kívülálló szemével- magam is kívülálló voltam- felfogható, de mostanra már oly mindennapos, hogy hamar elhessegetjük magunktól avégett, hogy ne keríthessen hatalmába a rossz érzés, a depresszió, a sírhatnék. Pedig néha jó együtt sírni. Főleg, ha ez a másikon is segít.

Nem győzöm hangsúlyozni -mind a barátaimnak, mind magamnak- hogy mindenben találhatunk társat: legyen az kávézás az egyetemen vagy a jelenlegi problémánk (a szerelemtől a lábfájásig!) megbeszélése. Ennél nagyobb segítség aligha létezik. Elmondani és megértésre találni. Ha magunkban tartjuk, addig fog nyomasztani belülről, amíg mindent hatalmába kerít. Ki kell engedni, más megoldás nincs.

Mert néha muszáj, hiszen sosem tudhatjuk, hogy valaminek vége van, vagy csak most kezdődik el...

https://www.youtube.com/watch?v=S3fbFIdWwBA

Ja, és azért is, mert a boldogság egyszerű! (tessék hallgatni!)

Eljött az ősz. És ez már tény. Az ősz a maga leveleivel, a széllel, az esővel, a mégis-erőlködő napsütéssel, a csöpögő-zuhogó esővel, és mindennel, amivel jellemezhetjük. Egészen pontosan, amivel csak-és kizárólag őt jellemezhetjük. Elő kell venni a kabátokat, és rá kell ébrednünk, hogy egyre több részünket kell elrejtenünk a szemek elől, noha a lelkünk ilyenkor jobban dolgozik, hiszen egyre kevesebb mosollyal találkozhatunk a busztól az utcán keresztül az egyetemig. Erőt kell vennünk a mosolyra,hiszen az el-elmúló napfény egyre fájdalmasabban jelzi, hogy valaminek lassan vége lesz, neki (mármint a Napocskának) mindenképpen, és jó ideig nem fogjuk látni egymást. Hiányozni fog, ez vitathatatlan, de mégis arra enged emlékeztetni, hogy abból, amit magunkhoz vettünk belőle, élhetünk belőle az ősz és a kopogó tél kezdetekor. És miért ne? Egy hideg napon semmi más nem melegíthet fel jobban, mint a legkedvesebb emlék melege, ami egy perc után egy mosollyal és a munkája végeztével-ha nem is távozik- de megmutatkozik és visszacsücsül a polcra, ahonnan integetett, hogy felmelegedjünk. Csak gyönyörködni csöndben. A búcsúzó napban. Nem is kell több.

A napok tudatosították bennem, hogy-egy klisével élve- mindannyian különbözünk, (legalábbis szeretjük ezt hinni)  a problémáink nagyon is hasonlóak, és egyáltalán nem vagyunk egyedül velük-sosem lehetünk velük egyedül-, mindig van olyan, akivel egy cipőben járunk. Úgyhogy ez a legfontosabb jelenleg: kitartani, és úgy egyedül lenni a tömegben, hogy tudjuk, nem társas magányban élünk, hanem együtt, "egy nyájban", és jó tudatosítanunk, hogy a bajokat egyedül is meg lehet oldani, de együtt könnyebb. Mert talán csak úgy dolgozik a lélek. Remélem.

 Nem olvashatok horoszkópot. Nagyon szórakoztató, ha mégis megteszem. Képes vagyok szó szerint azonosítani a napi eseményeket a leírt napi bölcsességgel, holott az egész jóformán lutri. Honnan tudhatná bárki is előre, hogy mi történhet velünk az elkövetkező napokban vagy akár percben? És ha mégis vannak jósok, miért nem látnak előre olyan egyértelmű jelekből olyan "apró-cseprő" eseményeket, mint például az olajkatasztrófa a Mexikói-öbölben vagy a Vízöntő szakítása? Erre nincs válasz. Csak habogni lehet, nem is kell törődni ezzel, mégis mulattató a napi horoszkóp-rovat. Ha nem hisszük el, azért, ha elhisszük, akkor meg azért. 

Menjünk csak a saját fejünk után, alakítsuk csak a saját sorsunkat, hiszen ki más avatkozhatna bele, mint mi magunk?

 Tegnap óta nem történt semmi. A szobában ülve nem érzékletes annyira az idő múlása, jóllehet már eltelt a hétvége. (Így vasárnap délben...) Mindegy is, hogy vége a hétnek, úgy igazán nem sajnálom, annál is inkább, mert sok balul elsült dolgot kell hamar kiiktatni a fejemből: egyre több volt a héten; legyen szó egy félresikerült találkozóról vagy szerelmi csalódásról. 

A legjobb terápia ilyenkor a zene, mély szöveggel és nagyszerű muzsikával. Nem feledtet, egyszerűen kompletten kikapcsol minden mást: külső hatásokat, problémákat, egyszóval: MINDENT.

E célra kiválóan megfelel a Hiperkarma zseniális szerzeménye, a Mitévő?

https://www.youtube.com/watch?v=h2O5gR5wzVY&feature=related

Ugyanis rájöttem, hogy minél többször játszunk vissza egy rossz emléket a fejünkben, annál jobban belénk ivódik, annál mélyebbre csúszik, annál mélyebb barázdát vés az agyba, és ha ez megtörtént, igen nehéz -talán lehetetlen is- törölni. Épp ezért legyünk elővigyázatosak! Csak mértékkel álmodozni-és nosztalgiázni, szeretni kell a realitást, a meglévőt, mert ha nem becsüljük azt, amivel rendelkezünk, könnyedén olyan mentalitású emberré válhatunk, akinek semmi nem értékes, mindig többet akar, és ha megkapja sem tölti el örömmel.

Pedig az örömökért élünk. Nem CSAK azokért, de legfőképp értük.

*Magunkért, egymással. "Csak amit élvezni fog, csak azt érzi meg."

 Azt mondják, ha valamiben kudarc ér, és nem tudod levezetni a felesleges energiát, fektesd olyanba, ami kikapcsol és eltereli a gondolataid. Nos, lehet ez bármi, zenélés- zenehallgatás, tánc, üvegfestés, és a legkevésbé pénztárcakímélő: a vásárlás. Nos, így tettem én is. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire feldobhat pár felettébb divatos ruhadarab, hiszen nem holmi közértes, megszokott vásárlásról van szó- hogy le kell szaladni tejért, kenyérért a sarki közértbe-hanem mozoghat a kreativitás, és az egónknak is jót teszünk- tekintettel a gyorsan tovaröppent nyárra és a nyakunkba zúdult őszre. Szóval a lényeg: nem, mintha a leglényegesebb dolgaink a ruháink lennének (sőt, a legkevésbé sem mondhatnánk, még azt sem, hogy személyiségünk fő meghatározói), azért tesz néha, hogyha sok kicsiből egy csini nagyot alkothatunk. 

Mert ez is kikapcsol.

 Jöhetnének akár a nagy szavak, miszerint mindenki életében eljön egy olyan pillanat, mikor visszakozik vagy épp sarkára áll és elhatároz, mert újra akar kezdeni, vagy egyáltalán bármit-értsd akármit- csinálni. Érezni,hogy él. Mert eddig egyetlen állandósága volt: az újrakezdés. Most sincs ez másképp, így hát íme: ha elvesznek mellőled egy pillanatra azok, akiknek kiönthetnél mindent, lépj egyet előre, mutasd meg magad olyanoknak, akikben talán felismersz közös érzéseket, (lét)szemléletet vagy akármit, amit nem kaphatsz meg azoktól, akik ismernek. Nem azért, mert nem akarod megosztani velük, hanem mert nem úgy érthetik, mint egy távoli blog-olvasó.

Szóval a blogom első napján az első bejegyzés szóljon az első látogatónak, aki eljut eddig a mondatig, és nem kattint el máshová. Mert jövök még- bizony ám...megosztani és publikálni. Juhú!

üdv,

*p.