Eljött az ősz. És ez már tény. Az ősz a maga leveleivel, a széllel, az esővel, a mégis-erőlködő napsütéssel, a csöpögő-zuhogó esővel, és mindennel, amivel jellemezhetjük. Egészen pontosan, amivel csak-és kizárólag őt jellemezhetjük. Elő kell venni a kabátokat, és rá kell ébrednünk, hogy egyre több részünket kell elrejtenünk a szemek elől, noha a lelkünk ilyenkor jobban dolgozik, hiszen egyre kevesebb mosollyal találkozhatunk a busztól az utcán keresztül az egyetemig. Erőt kell vennünk a mosolyra,hiszen az el-elmúló napfény egyre fájdalmasabban jelzi, hogy valaminek lassan vége lesz, neki (mármint a Napocskának) mindenképpen, és jó ideig nem fogjuk látni egymást. Hiányozni fog, ez vitathatatlan, de mégis arra enged emlékeztetni, hogy abból, amit magunkhoz vettünk belőle, élhetünk belőle az ősz és a kopogó tél kezdetekor. És miért ne? Egy hideg napon semmi más nem melegíthet fel jobban, mint a legkedvesebb emlék melege, ami egy perc után egy mosollyal és a munkája végeztével-ha nem is távozik- de megmutatkozik és visszacsücsül a polcra, ahonnan integetett, hogy felmelegedjünk. Csak gyönyörködni csöndben. A búcsúzó napban. Nem is kell több.

A napok tudatosították bennem, hogy-egy klisével élve- mindannyian különbözünk, (legalábbis szeretjük ezt hinni)  a problémáink nagyon is hasonlóak, és egyáltalán nem vagyunk egyedül velük-sosem lehetünk velük egyedül-, mindig van olyan, akivel egy cipőben járunk. Úgyhogy ez a legfontosabb jelenleg: kitartani, és úgy egyedül lenni a tömegben, hogy tudjuk, nem társas magányban élünk, hanem együtt, "egy nyájban", és jó tudatosítanunk, hogy a bajokat egyedül is meg lehet oldani, de együtt könnyebb. Mert talán csak úgy dolgozik a lélek. Remélem.