Csalódást okozni annyi, mint magunkat cserben hagyni úgy, hogy ezáltal másoknak is fájdalmat okozunk. Hiába köpöd magad szembe, leginkább azokat bántalmazzuk a saját szembeköpésünkkel, akiket szeretünk, jobban mondva: akik szeretnek. Nem mentegetőzöm, nem mondom, hogy nem az én hibám, mert csakis az enyém. Nem érzek megbánást, csak fáj, hogy bántok másokat. Nem elég megbékélni önmagammal, mert egyedül önmagával képes a leginkább kiegyezni az ember, és ezzel csakis az a baj, hogy másokat bizony ettől nem engesztel ki. de nem ám. Elhagyatottság, önmegcsalás. Ezeket érzem. Kifacsarnak. És érzem a szemrehányást a szeretteimtől, akik bíztak, biztattak mindig is. Nagyon rossz, hogy önmagam által tudnám csak jóvátenni, de egyszerűen nem vagyok képes rá.
És minden klappol, de semmi sem elég. "Hiába segítettél másnak, voltál a partnere, biztattad, ápoltad, attól, mert neki sikerül, neked még nem fog." És ekkor koppansz, egy akkorát, hogy fel sem tudsz állni, mert szédülsz. És elbőgöd magad a trolin, és veszel egy Óriás túrórudit, és nem érted, hogy miazisten történik körülötted. A lélekápolóból csorbalelkű ápolt lesz, aki törötten kuksol valahol a kockás pléd alatt, és egyszerűen semmit sem ért, mert úgy érzi, nem ér semmit.
Nem érti, miért nem ér semmit. Mert.
