Csütörtöktől újraélhettem pár felejthetetlen napot a két évvel ezelőtti életemből. Ebben segítségem volt az egyik legközelebbi lélek-örökmozgó-társam-barátnőm. Ő visszatért Olaszországból, nekem meg csak annyi volt a dolgom, hogy kimenjek elé a vonatállomásra. :) Hihetetlen szembesülni azzal, hogy mennyit változtunk egy egész év leforgása alatt-és mégis rájönni, hogy egymás társaságában ugyanazzá a fiatalka, hebrencs lánykává alakulunk vissza. Fura, mégis nagyszerű érzés. Megszeretgettem újra, mint ekkor, mikor nem volt más választásunk, megharpdálta az arcom. És nevettünk. A szoba közepén fetrengve. Újra. És jó volt. Két félig felnőtt válaszút előtt- problémákkal, boldogsággal, keserédesen, de inkább csak és kizárólag édesen. :) Lementünk a Tisza-partra, és csak néztük a költözőmadarakat, ahogy összeverődve búcsút intenek nekünk. Mi meg csak néztük őket.

Nagyon gyorsan eltelt ez a pár nap, jóformán észre sem vettem, hogy vége is. Elköszönésül főzött nekem egy isteni kagylós spagettit, és szélnek eresztettem. De jó kezekbe került, legalább is nagyon remélem.

Mert ami igaz, annak sosem lesz vége. Én így gondolom.