Lassan két hónapja nem írtam egy sort sem. Igen szomorú ezzel kezdeni e bejegyzést, jóllehet sok hatás ért, és igen sokszor írhattam volna, sőt! Kellett volna írnom! 

Nehéz megfeledkezni arról, hogy nem szabad többé gyereknek lenni. Kötnek a teljesítések, az idő, a kapcsolatok: mert az az igazság, hogy idősebb tükrökbe ütközöm. Mert azt vettem észre, hogy az  emberek nem akarják látni egymást. Csak magukat akarják látni, nem akarnak tovább látni. És itt a nyár, és egyre többet mutathatnánk magunkból, de nem tesszük. De miért? Mégis miért olyan nehéz megengedni másnak, hogy arcot lásson álarc helyett? Nem tudok rájönni. És azért vagyok tükör, mert lassan én is az leszek. És csak bámulom, ahogy a célok, barátok, családtagok,álmok úsznak el az orrom előtt, én meg csak integetek. Könnyebb így? Lelkileg bizonyára nem. És hogyan könnyebb?  Sehogyan;igazából semmi nem könnyebbül meg. Csak a magányba temetkezni úgy, hogy mindenkim itt van mellettem: ez visel meg igazán. Felfogni, hogy mégis miért nem vagyok jól, mikor jól kellene, hogy legyek. És zuhog az eső, és egyelőre csak ez nyugtat meg. 

mert akkor nem tudom eldönteni, hogy könny vagy esőcsepp gördül-e le az arcomon.